A tulajdoni és öröklési rend kapcsolata

Az öröklés jogi lehetősége a magántulajdonos társadalmak fejlődésével alakult ki, amikor a tulajdonos már nemcsak élete során rendelkezhetett vagyontárgyai felett, hanem halála után is meghatározhatta azok sorsát. Kezdetben ez csak családtagokra terjedt ki, később azonban a végintézkedés révén akár idegenek javára is rendelkezhetett. A római jog már nagyon korán, a XII táblás törvényekben is elismerte a végrendeleti öröklést, még a törvényes öröklés elé helyezve azt. A feudális rendszer viszont erősen korlátozta az öröklés szabadságát az ősiség, úrbériség és királyi adományok rendszerével. Magyarországon ezek a korlátok 1848-ban szűntek meg, a polgári átalakulás részeként. Azonban bizonyos feudális szabályok még évtizedekig érvényben maradtak. A magántulajdon 1945 utáni korlátozásai ismét beszűkítették az örökölhető vagyon körét, amit csak a rendszerváltást követően oldottak fel, amikor az Alaptörvény egyszerre biztosította a tulajdonhoz és az örökléshez való jogot. Összességében az öröklési rend mindig a tulajdoni rend függvénye: csak azt lehet örökölni, amit a jog egyáltalán egyéni tulajdonként elismer.

Az ipso iure öröklés lényege

A jogrendszerek eltérnek abban, hogy szükséges-e az örökös nyilatkozata az örökléshez. Például a római jog bizonyos esetekben elvárta, máshol nem, hogy az örökös elfogadja az örökséget. A mai osztrák jogban például egy bírósági eljárás és hivatalos örökösi nyilatkozat kell az örökléshez. Ezzel szemben a magyar jog az ún. ipso iure öröklési rendszert követi: az öröklés automatikusan, az örökhagyó halálával bekövetkezik, minden külön jogcselekmény vagy elfogadó nyilatkozat nélkül. Ez azt jelenti, hogy az örökösök az öröklés megnyílásával automatikusan megszerzik a hagyatékot. A hagyatékátadó végzésnek csupán tanúsító, nem pedig jogot keletkeztető szerepe van. Magyarországon tehát nem alakul ki „nyugvó hagyaték”, vagyis a vagyon soha nem válik gazdátlanná.

A végintézkedés és a törvény szerepe az öröklésben

A magyar jog kétféle öröklési alapot ismer el: végintézkedésen alapuló és törvényes öröklést. Ha az örökhagyó hátrahagyott végrendeletet vagy más végintézkedést, akkor az abban foglaltak szerint történik az öröklés. Ha ilyen nem maradt, akkor a törvény határozza meg az öröklés sorrendjét és feltételeit. A végintézkedés tehát felülírja a törvényes öröklési rendet, de ha nincs ilyen, akkor automatikusan a törvényes öröklés szabályai lépnek életbe.