Amennyiben jó akciófilmre vágynék, biztosan nem ezt nézném meg. Forgatókönyv írásban bizony nem hiába vett részt Luc Besson. Egy kőkemény pszichológiai feltáró mű, csupa-csupa példázat. Tulajdonképpen egy mély lélektani feltáró történet, melyben megismerkedhetünk saját belső ellenségünkkel.

Ellenségeskedés, ellenségkép, ellenségtudat – olyan fogalmak, amelyek mindennapjaink meghatározói. Az emberiség kollektív tudattalanjának szükséges rossza.

Annak a magyarázata, hogy miért történik a megmagyarázhatatlan, pontosabban ki az, aki felelős. Az emberi tudat jóformán képtelen elviselni a felelősség hiányát, ezért szüksége van egy képzettársításra, egy metaforára, amire rá lehet vetíteni a felelőst.

Az alvilági, bűnös, rossz. Nevezhetjük Gonosznak, Sátánnak, Lucifernek, Sivának, Hádésznak… Funkciójuk megközelítőleg ugyanaz: képet adni a belső ellenségnek, illetve belülről kívülre helyezni a problémák felelősét. Az elmének szüksége van a felelősre, illetve a „szemétládára”, minden rossz okozójára, a démoni alakra, akit meg lehet nevezni, rá lehet mutatni, lehet gyűlölni, adott esetben félni.

Hősünk igazi keményvonalas gengszterekkel kerül összetűzésbe, azonban ne tévesszen meg minket a szándékosan kicsit komikus ábrázolás: sminkelt férfiak, szolárium, indokolatlanul pátoszos erős fenyegetés – talán a magunk nevetséges gonosz képzeteire próbál reflektálni.

A lift többször is megjelenik. Első ízben hősünk beteges klausztrofóbiája miatt a lépcsőt választja, ahol a tudat azonnal, mint egy óramű, elő is idézi a balesetet. Ne tévesszen meg minket, a klausztrofóbia itt a saját négy falunkba való bezártság szimbóluma.

A magánzárkás börtönjelenet a Sakkmesterrel és a Szélhámossal értelmezhető a tudati bezártságunk metaforájaként, ahol minden hájjal megkent alakok manipulálnak, kihasználnak, sőt halálosan meg is betegítenek. Figuráik a képzelet szüleményei, hiszen a magánzárka fizikai korlátai miatt soha nem láthatják egymást, így nem tudhatjuk, kik is ők valójában. A film később egy-egy lehetséges, erősen sztereotipikus férfialakban személyesíti meg a tudatunk Sakkmesterét, valamint Szélhámosát.

Láss csodát: a tudat szorongásainak, félelmeinek és rémképeinek legyőzésével az orvos érthetetlenül bámulja az újabb eredményeket, miszerint hősünk azonnal egészséges lett, mintha soha nem is lett volna beteg.

Nem maradhat el az igazi, háttérben szálakat mozgató, velejéig romlott figura, nő képében, akinek legfélelmetesebb mondata: „Jó napot kívánok.”

A film telis-tele van szürreális jelenetekkel, mint például a medencejelenet (melyben megbizonyosodhatunk arról, hogy a két korábbi rabtárs csak a tudat képződménye). Közben a gengszterek intézői hősünk által könnyedén, akár véletlenül is kiiktatható figurák.

A film végén ismét egy lift következik, ahol a katarzis bekövetkezik. A lift a gonoszhoz vezető úton beragad a 13. emeleten. A liftben hősünk önmagával lesz összezárva, ahol tudatából két tényező szakad ki: az egyik tükörben a végletekig „hattyúlelkű” Jó, a másikban pedig a beteges Paranoia.

Amint a középen álló hősünk erőt vesz magán, és az előbb említett „mozgatóit” legyőzi, a lift ismét áram alá kerül, megérkezik a gonoszhoz, aki erejét vesztette, és sírva könyörög, hogy rettegjék személyét. Azonban ereje tovaszáll, hiszen hősünk fejben félelmét már legyőzte. Nem véletlenül tartja a kínai mondás: „Minden félelem addig tart, míg szembe nem nézünk vele.”

Mi az, amit ebből tanulhatunk?

Problémáink sokkal kevesebbek és egyszerűbbek, mint azt szorongásunk közepette gondoljuk. Amint megtesszük az első józan lépést félelmeink irányába, azok pillanatokon belül szertefoszlanak.

Tudatunk hajlamos és ösztönösen gyárt ellenségképeket: bizonyos embereket, állatokat – legyenek azok konkrétak vagy elvontabbak –, akár egy szomszédot, munkatársat, főnököt, akár politikusokat. De ne tévesszen meg minket: ezen gonoszok a mi saját félelmeink vetítővásznai. Erejük és befolyásuk messze nem akkora, mint aminek azt a szorongás közepette gondoljuk.

A legtöbb probléma megoldható, ha képesek vagyunk vele szembenézni. A legtöbb „szemétláda” pedig erejét veszti abban a pillanatban, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, vagy komolyabb esetben felkészülünk rájuk.

Mindaddig, míg halogatjuk a szembenézést, a probléma – legyen az tárgyi, elvont vagy személyes – csak nő és nő, megbetegít, erőtlenné és félelmek által irányítottá tesz.

Tanuljunk meg túllépni, bocsánatot kérni és megbocsátani, elengedni, felkészülni, küzdeni – az adott élethelyzetben épp melyikre van szükség.