Az alábbi gondolatok alapvető indítéka, az a félelem melyet jómagam, nap mint nap látok, tapasztalok, érzek. Nem jelenti azt, hogy más népeknél, ne lehetne hasonló jelenségeket találni. Azonban a mi nemzetünk, a mi hazánk, nekünk magunk útját kell járni.

Ám vigyázzunk, ne mentsük fel magunkat csupán azzal, hogy más is gyarló, így gát a mi gyarlóságunk is igazolva látszik. A mi sorsunkért mi vagyunk a felelősek, más népek gyarlósága szolgáljon ellen, nem pedig követendő példaként.

Ez két kérdést is felvet: lehet-e egy nemzeti csoport a nemzeten belül? 

Lehet-e a haza vezetésben vagy többségben?

Igen, mindig abban van, míg népszuverenitás által felhatalmazott és azzal vissza nem élő vezetése van egy országnak. Ha idegen, hatalom megszállja, arra elviselhetetlen befolyását kiterjeszti, ezesetben, természetesen nem lehet.

Lehet-e a nemzet kisebbségben?

Természetesen nem, hiszen minden állampolgár – függetlenül nemzetiségi, vallási, etnikai, faji … hovatartozáshoz – a nemzethez tartozik, annak elidegeníthetetlen része. Idegen elnyomás alatt, az előbb kifejtettek szerint lehet.

Ahogy, történelmünk ezt bebizonyította, bizony nemzet tagjai nemzet tagjai ellen is véghezvihetnek, súlyos, bestiális rémtetteket. Gondoljunk itt a véres polgárháborúkra, vagy magyar példáknál maradva, a Tanácsköztársaságra, a fehér terrorra, a zsidó és cigány üldözésekre, kommunista diktatúrára. Közös jellemzőjük, hogy magyarok mészároltak magyarokat.

Illetve lehet-e hívő keresztény, aki hamis bálványt imád, és az Úr parancsánál magasabb útmutatást követ, azt félredobva, annak értékeivel szemben cselekszik? 

Tehát magát hívő kereszténynek tartó polgár, követhet-e például politikai bálványokat, főleg akkor, amikor azok az isteni értékekkel nyilvánvalóan szembe menő célokat képviselnek.

Hazai vizekre evezve, mit mondhatnánk el a jelenlegi “nemzeti” jelzőről?

A nemzet az egység, az összetartozás, a bajtársiasság és a sorsközösség jele. 

Pajzsán azonban a múlt és jelen politikai hiénái egyre több lyukat kívánnak ütni, azzal a céllal, hogy a diskurzus szintjét a „Meki–nem Meki” klánharcok mocskába züllesszék. Olyan fogalmakat hoznak létre, amelyek nyilvánvalóan ellentmondásosak, értelmetlenek, mégis, mint a jó szekták bárányai, az elmélyült hívek számára bálványuk és vezetőjük szava megkérdőjelezhetetlenné válik.

A „nemzeti” jelzőt sikerült kirekesztővé tenni, hiszen a nemzeten belül létrejöttek nemzeti csoportok, amelyek szerint a nemzet többi tagja „idegenszívű”, „hazaáruló”, liberális. Megjegyzem, hogy a „nemzeti” itt már inkább a klasszikus „nemesi” fogalomra hasonlít, annak erkölcsi és vallási háttere nélkül, ám az elkülönbözőség jegyeiut egyértelműen hordozva.

A szó legalább annyira kiüresedett, mint a „szuverenitás”. Jelentése az „egy vezérben vakon hívők gyülekezete”, akik akkor is követik vezetőjüket, ha ez az ország, az állam és a nemzet vesztét okozza. 

A nemzethez tartozástól való megfosztás, az egymás nemzetből való kirekesztése, az irigység, és a magyar magyarnak farkasa, koránt sem újkeletű, annyira nem, erről kora idején vers is született. Meghökkentő az alábbi idézetben, hogy a Habsburg elnyomás alatt élő magyarság, ekkor is egymás kitaszításával volt elfoglalva, alapvetően önös érdekek motivációja nyomán. Szolgáljon erre – elrettentő – példaként az alábbi Nagy János “Rendi ellenzék és kormánypárt az 1751. évi országgyűlésen” idézet.

“Az 1751. évi országgyűlés alatt keletkezett Epitaphium Hungariae című versben egyes befolyásos családok jelennek meg, akik elárulták a hazát a diéta folyamán, azok mind német mágnások (omnes germaniae Magnates) – vallotta a pasquillista. Ezután tételesen felsorolja őket: az Erdődyek elárulták, a Pálffyak bilincsbe verték, az Esterházyak megvetették, Barkóczy János gróf (egy másik változat szerint testvére, Ferenc egri püspök) kivégezte, és ezt a karok és rendek végignézték. Itt már megjelenik a következő diétán még felerősödő jelenség, amely a „németesség” vádjával a „politikai idegen” mítoszát alkalmazza a mágnásokra kulturális különbözőségük miatt, kirekesztve őket a politikai nemzetből.”

Időben kicsit tovább ugorva, mit tanulhatunk nemzetünk méltán legnagyobb igazságtalanságából?

Trianon egy nagyon nagy – talán mindmáig ki nem hevert – trauma. Azonban nemzetünk tragédiája, hogy feldolgozása soha nem történt meg. De nem is történhetett, hiszen soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy magunkra és magunkba nézve, volt-e ebben felelősségünk, hibáztunk-e döntések meghozatalakor, vannak-e restanciáink, amikből tanulnunk kell, hogy hasonló – legalább a mi hibánkból – soha ne történhessen meg, tehát nyugodt szívvel jelenthetjük ki a jövőben – bár Isten ne adja – hogy a minket ért tragédiában, felelősségünk nincs, minden szívünk szerint helyesen cselekedve, a jó által vezérelve tettünk, így bajokban mi nem vagyunk felelősök, csupán egy nagyobb erő által kényszerített akarat elszenvedői.

Ezen a ponton szeretnék egy idézetet ejteni, azoknak akik úgy gondolják, hogy “nemzeti összetartozástalanság” soha nem létezett, vagy ez csak a jelenlegi 21. századi politikánk társadalmi terméke. Kós Károly a nemzeti vált-váltnak vetett összetartozásról 1911-ben – tehát Trianon előtt – írja ezen sorokat:

“[…]De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…

… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.

Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!

Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár. […] “

Vajon a trianon-trauma nem volt talán elég vagy soha nem is dolgoztuk fel? A nemzetállam, amely valaha – bár vitatott – középhatalmi státuszt élvezett, napjainkban az a rendkívül fájdalmas érzés nyugtalanít, hogy – remélni merem nem szándékosan – még többet kíván elveszíteni. Saját “honfitársait” is kirekeszti a nemzetből, mintha még kisebb országot, még kisebb népet szeretne magának. Talán csak egymillió „nemzetit” és néhány hektár nemzeti földet? A végén azonban ott is megfojtanánk egymást egy kanál vízben, ahogy ezt tesszük még családon belül is? Testvér testvért, gyerek az anyját – és fordítva. Meddig maradhat életben egy ország, amelyet az egymás iránt érzett gyűlölet, mindennapos önzés és kirekesztés tart életben? – Remélni merem, hogy imént feltett kérdéseim alaptalanok, és csupán, mint hazáját szerető polgárt kínoznak ezek a rémlátomások. Szívemből remélem, hogy nem ez az mi utunk!.

Különösen érdekes jelenség a közösségi médiában gyökeret eresztett nemzeti keménymag, és a – remélem tévesen tapasztalt – hömpölygő vérszomjas, fröcsögő, gyűlölködő hullám. Ahol magyar állampolgárok gyaláznak, közösítenek ki, és lehetetlenítenek el magyar állampolgárokat, a nemzet nevében. (Meg kell hagyni érdekes paradoxon, de legalább ennyire elszomorító). 

Honfitársaink gyakran saját nyomorukban vergődve, a fotelben ülve, a jövőjükért egy lépést sem téve, harsogják a legnagyobb ostobaságokat, miközben egy pohár vizet sem lennének hajlandóak odébb rakni a nemzetünk jövőjéért.

Ha egy nemzeti, politikai közösségről beszélünk, micsoda semmire-valóság valamit „nemzetinek” nevezni, hiszen egyértelmű, hogy nemzetállamban élünk, tehát akkor nemzeti a politika, a kultúra, remélhetőleg a gazdaság is. Miért kell ezt külön hangsúlyozni? 

Véleményem szerint -és remélem tévesen ítélem meg – a hangsúly az ellentétben rejlik. A „nemzetietlen”, „idegenszívű” és „hazátlan” jelzők azonban jól mutatják az ellentétre felfeszített indulatok manipulatív természetét. Hogyan lehet egy nemzeten belül „nemzeti oldal”? Vagy van nemzet, vagy nincs, illetve amennyiben van, akkor az alma mindkét oldala alma.

Tehát vagy mindenkire vonatkozik – mert mindenki oda tartozik –, vagy senkire. Ha mindkét oldal „nemzeti”, akkor ez nem két külön halmaz, hanem egyetlen közös csoport.

Korunk – sajnos világszerte kiterjedt – radikális nemzettudata, gyakran másokkal szemben igyekszik önmagát identifikálni. Két fő irányt vehetünk észre.

Az első az izoláció, amikor a nemzet a külvilágtól zárkózik el, a második a sovinisztikus kirekesztés, amikor nemzeten belüli csoportokat – mondva csinált különbségek alapján – rekesztődnek ki. 

Az izoláció – elvi síkon – nemzeten belül fogalmilag kizárt, hiszen minden állampolgár része a nemzetnek, mégis – sajnos – történelmileg előfordult, illetve félek, hogy ma sem elképzelhetetlen. 

Azonban amikor valaki – egy egyén, vagy közösség – a „haza, a nemzet mindenekelőtt” zászlaját lobogtatja, akkor ez a zászló magától értetődően mindenkié. Amennyiben egy közösség saját tagjait kirekeszti, akkor valójában nem a nemzeti identitás a legfontosabb számára – mivel éppen ezt tagadja meg – hanem a szeparatizmus, sajátjaink kiközösítése, illetve elnyomása.

Véleményem szerint téves az a felfogás, miszerint bárki is lehetne „jobban nemzeti”. Aki saját honfitársát a maga nemzet-tudatában kívánja korlátozni, próbálja nemzeti hovatartozásától megfosztani, valójában – eme kétélű fegyverrel – önmagát hazudtolja meg. 

A nemzet nem ékszer, nem olcsó márkajel, amit piaci kofaként lehet adni-venni, lobogtatni. Aki így tesz, az nem tiszteli saját nemzetét.

A nemzetnek története, sorsa van. Amennyiben a nemzet saját sorsának aktív kovácsa, akkor tanul tragédiájából, mindazonáltal felelősséget érez tagjai iránt. 

Einsteinnek tulajdonított graffiti, miszerint “az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Véleményem szerint – remélem tévedek – továbbra sem tanultunk tragédiáinkból, nemzetünkben az egymás iránti gyűlőlet, a reggeli kávézás szokási jellegét látszik ölteni. Sorsunk megoldását továbbra is másoktól – kívülről, vagy esetleg pentitóktól – várjuk, miközben a társadalmi együttélés minimumát is alig alig garantáljuk. A fizikai létben hazánkon belül régiók szakadtak el, hagyjuk nemzettársainkat a nyomorban fuldokolni, míg mások a határokon kívülre szorultak, sokak pedig a szellemi létben váltak “hazátlan” kirekesztett állampolgárrá.

A diskurzust elfojtjuk, mintha az empátia szót nem is ismernénk, újabb megbélyegzéseket találunk ki azokra, akik másként – eközben azonban magyarként – gondolkodnak.

Nincs „kicsit nemzeti” vagy „nagyon nemzeti”. Vagy az vagy, vagy nem. 

(Ha nem, akkor vagy önként mondhatunk le róla, vagy hazaárulás bűncselekményét követjük el -bár ezt soha ne tegyük – de ettől még ugyanúgy a nemzet része maradunk, ahogy a nemzeti – rák – dohánybolt is része a nemzeti együttműködésnek.)

Remélem népünknek nem az egymás iránti bosszú, irigység és gyűlölet fogja az elixírt jelenteni. Ide kívánom idézni Kovács Ákos “A bosszú népe” dalszöveg részletét.

“A lélek üressége,

A mérce kettőssége,

Egy bosszúálló isten

Torzult tükörképe

E szorgos nép, ha perbe fog,

Téged elevenen tűzre dob,

A harag réme, a béke vége,

Tombol a bosszú népe.

A bosszú népe

Úgy tenne jégre,

Hogy ne is vedd észre,

Hogy elpusztít

Ne szabadkozz: Te szabad vagy,

A hatalmad magadnak akartad,

Hát szabad-e hagynod, hogy fúrja-tépje

Hazádat folyton a bosszú népe?

Félnek tőled, rettegnek,

És inkább elevenen esznek meg,

Csak nehogy el tudd mondani végre,

Hogyan gyűlöl a bosszú népe. “

Eleinte országról országra, vidékről vidékre vándoroltunk a gyűlölet elől, az ellen vívtunk utóvédharcokat. Majd letelepedtünk, körbe néztünk, és gyűlölettel találkoztunk, így a lehető legrosszabb kapcsolatot tartva környezetünkkel.

A balsors csapásai sorra értek bennünket, melyeknél soha nem tettük fel a kérdéseket, mit tanulhatunk ezekből, mivel tehetnénk lelkiismeretünket tisztává, hogy a tükörbe nézve nyugodt szívvel mondhassuk, igen mindent megtettünk a jóért, de a sors csapásait ígysem kerülhettük el. 

Országunk népe megfogyatkozott, nemzetiségi eloszlása pedig színessé vált. Ekkor egyre inkább az idegen uralmakkal vívott harc mellé, saját hazánk népeivel vívott harc és elnyomás ütötte fel a fejét – remélem ezt is rosszul látom.

A világháborúk elhozták azt a pillanatot, amikor véglegesen egy kicsi nemzetállamban ébredtünk, mint sokan mások világszerte. Sajnos az egymás iránt érzett irigység ekkor sem szűnt meg, nem volt elég a szomszédainkat utálni, egymást is megosztottuk, törzsi gyűlöletben éltük tovább mindennapjainkat. Egyik évben az egyik törzs rohant habzó szájjal a másiknak, másik évben pedig a ez utóbbiak rontottak neki amazoknak. Mindezt honfitárs követte el honfitárs ellen. Hadd idézzem ide Szerb Antal – a talán valaha élt legnagyobb irodalmár – sorsát, mely az ORIGO soraiból. “A magyar irodalom meghatározó alakját 1945. január 27-én ölte meg egy nyilas keretlegény.”

Hát nem tanultunk a saját sorsunkból sem? Miért gondoljuk azt, hogy egy nemzetnek zsigeri megosztottsággal jövője lehet?

Ezen vélemény, remélem alaptalan, és amennyiben teljesen alaptalan, bízom benne elrettentésül szolgál hazánk számára, hogy soha, de soha ne találjuk magunkat a gyűlölet, az irigység, és a kicsinyes bosszú vérhabjai közepette. Nemzet ne forduljon maga ellen.

Országunk, a miénk, mindannyiunké, és így mint olyat, mi határozzuk meg milyen fény vetüljön rá, valamint mi tehetjük hazánkat magunk jogán tündöklővé.